Elkalandozom. Sokszor sütötték rám a bélyeget, hogy "nem a földön, a fellegekben járok".

A dolog úgy áll, hogy bármennyire is romantikusnak születtem‚ s próbáltam úgy is élni az életemet, a dolgok realitásai, a valósággal való kényszerű szembesülés, mindig is visszarántott a földre, a szilárd talajra és rákényszerített arra, hogy az engem körülvevő világot úgy fogadjam, ahogy az rámerőszakolja magát.

Megváltoztatni később is ráérek – gondoltam.

Az elején voltak is sikereim ezen a téren.

Vagyis bölcs türelmem meghozta gyümölcsét: nem akarva a környezetemet azonnal a magam képére formálni, az figyelt fel rám és így váltam számára érdekessé, mit több: sokszor követendő példát is látott bennem.

Lehet, hogy a kornak köszönhető, hogy most már másképpen látom, s érzékelem a dolgokat, hiszen egyet s mást hátam mögött hagyva a negyvenes éveimet taposom immár.

Azt mondom: másképp érzékelem a dolgokat és ez így van akkor is, amikor

HÉV-en, villamoson, buszon utazom és nézem, hallgatom az embereket. Majdnem mindegyik panaszkodik. Amelyik nem, az konokan hallgat.

Budapesten metróval járok. Ott, talán mert nagyváros és nem ismerik egymást az emberek mint errefelé, ott nem is beszélgetnek, csak hallgatnak leszegett fejjel. Elmélazó férfiak összeráncolt homlokkal újságot olvasnak. Arcukon a gondráncok felhői gyűlnek.

 Olvasnak  és nekem olyannak tűnnek, mintha nem értenék, ami a papiron van. Figyelem őket, ahogy többször is nekifutnak a soroknak, aztán újra és megint. Végül furcsa, méltatlankodó arccal leengedik az újságot és szemükkel kétségbeesetten keresnek valakit, valakit, akit megszólíthatnának, akivel megbeszélhetnék azt, amit az imént éppen olvastak és nem értettek.

Apróra töpörödött nénik állnak a buszokon. Nem a koruk miatt lettek ilyen törékenyek, hanem gondjaik tették őket ilyenné.

 

Fiatalok többezer forintot érő márkás öltözékben gubbasztanak, lógatják vállukat, görbítik hátukat s közben amerikai filmhősöktöl ellesett mozdulatokkal, gesztusokkal utálnak el mindenkit maguk közeléböl. Az előbbiek, úgy mint az utóbbiak is egy szigetet alkotnak a többi egyéb embersziget között. És senki sem tesz semmit. Senkinek sem fordul meg a fejében, hogy tenni kéne valamit! Az emberek – tehetetlen indulatukban, mély elkeseredettségükben – már nem tudják, vagy nem akarják megfogalmazni problémájukat.

 Mert mit is tehetne az ember. Hiszen állandóan panaszkodhatna. Azt pedig nem szívesen teszi. Mert, ha nem tudunk a másiknak eldicsekedni a magunk tetteivel, vágyaival, akkor kisebbnek, vagy semminek érezzük magunkat‚s inkább halgatásba burkolódzunk.

 A hallgatás pedig megöli a lelket. A lélek nélküli ember meg elveszíti színét és szürke lesz, érdektelen a világ számára.

 Ilyen érdektelen emberek ezreit látom nap mint nap az utcán, a városban, a HÉV-en, Budapesten, a metróban, villamoson‚ s a buszokon.

Egy, csak egy legény van talpon a vidéken: a Szerencsejáték Rt. a lotto, toto, két lotti stb.

 A hiszékenység vámszedői mondhatnánk, de nem!

 A csalfa  remény lovagjai. Bennük bízik a nép és senki másban.

 Bennük  bízik, hiszen senkije sincs, akiben bízhatna.

 Egy ideje én is kezdek hinni a dologban.

 Vagyis visszatérek a régi önmagamhoz:

 nem a földön, hanem a fellegekben járok.

 Jobban mondva: elvétve, hébe-korba be-betérek egy-egy lottozóba szelvényt veszek‚ s remélek... Hátha nyerek!  De nem nyerek.

Hogy is nyerhetnék én, hisz‚ nem a földön járok!

 (Elhangzott: 1997 március 3-dikán a Szentendrei Duna Rádió reggeli műsorában)