Az assszony úgy harminc körüli lehetett. A két gyerekszülés  nyomait viselte a csípője körül. Hasa gömbölyűen öblössé formálta a mell alatt szűk, de onnan bővülő egybeszabott, könnyű virágmintás nyári anyagból készült ruhát. A háta vonala enyhe görbülettel hajolt a mellkas felé. Vállai is abba az irányba feszültek, ahogy két karjával a „tragacsra” nehezedő terhet tartotta. A tragacs, egy keréken gördülő létrához hasonlatos teherhordó eszköz folyamatosan ismétlődő nyikorgással zökkent a földúton előre. A szőke kislány, olyan hároméves forma, összecsücsörített szájjal ült a szerkezet elején, a két tartórúd között és szinte asszonyos büszkeséggel szorította magához a karjában tartott hajasbabát. Az idősebb gyerek, a fiú a nő mellett bandukolt, hol előre futva, hol pedig visszatérve anyja oldalára. Közben az út mellett vagy virágot szedett, vagy egy bogárral, kiszáradt csigaházzal, egy darab – számára érdekes - kővel tért vissza és lelkesen mutatta zsákmányát az anyjának, meg a kishúgának. A kislány ilyenkor mindig valamilyen „muris” fintorral jutalmazta a bátyó tárgyait.

A nap kitartó szívossággal szórta be a tájat fényével és szinte tűzforró melegével. A világos virágmintás ruha helyenként, a háton és a hónaljakban sötétebb színre váltott, ahol az izzadság átütöttt az anyagon. A nő középhosszú fürtjei a homlokán kiütköző veritékcseppekben fürödtek. Néha meg-megállt és kézfejével letörölte a homlokán kiütköző gyöngyöket. Ilyenkor a kislány is lehuppant trónusáról és kacsázó, csámpás lépteivel megpróbált a fiú nyomába eredni, de az anyja minden alkalommal visszaparancsolta a  járműhöz. A nő, a pihenők alkalmával egy  üveget emelt ki a tragacson sorakozó faládákból, amelyek az üvegek közé szórt olvadó jégtörmelék levét eresztették maguk alá, a nap által repedezetté vált kiszáradt ösvényre. Tíz tizenöt apró ládácskát hordott hátán a fura szerkezet, ami inkább hasonlított egy keréken gérdülő lajtorjára, mintsem egy szállítóeszközre. A pihenőknél, ha rövid időre is, a nő foglalta el a kislány helyét a tragacson és fáradt feszült börű arcára kiült valami bájos elégedettség, ahogy a tájban futkározó fiát és a közelében tipegő lányát nézte. Merengő tekintete azonban nemcsak a gyerekeket követte, hanem a távolba is révedt és megpróbálta felmérni a távolságot az adott helyszín és a forróságtól remegő levegőhártya  mögött vibrálva, villódzva feltűnő templomtorony sziluettje között. A település még messze volt. Anyósának, a mamának megigérte, hogy még zárás előtt otthon lesznek. A mamának kis üzlete volt a település szélén, ahol a főútról egy széles, két hatalmas árokkal határolt földút vezetett a település első  házaihoz.

A fiatalasszony nemcsak szívességből ajánlotta fel segítségét a mamának, hanem szinte kötelsességének érezte, hogy valamivel viszonozza mindazt, amit az öregek nyújtottak nekik a fiataloknak, akik a két gyerekkel átmeneteileg meghúzhatták magukat a telken épült két ház egyikében. Igaz a ház kicsi volt, így a konyhában töltötték a nap túlnyomó részét, csak aludni tértek meg a ház egyetlen szobájába. Az udvar és a hozzátartozó kert a falusi porták elrendezését követte. Bár a papa a városban nőtt fel, hiszen családja fuvarozásból tartotta el magát, a házakat és a kertet mégis a mama elképzelése  és keze alakította olyanná, ami egy tipikus parasztgazdaság jegyeit viselte magán.  A fiatal asszony sokszor  vágyott valami városiasabb környezetre, hiszen a nagyvárosban nőtt fel, ha annak egyik peremkerületében is, olyanban mint ahol most a mamáékkal is laktak, de disznók, kacsák, libák és tyúkok nélkül. Az öregek szerették ezt a főváros köveibe oltott csöppnyi falusiasságot. Még jó, hogy a város szíve nincs oly messze! – gondolta néhányszor, ha türelmetlenségében elfeldkezett arról, hogy mindent az öregeknek köszönhetnek. Így, a tragacson üldögélve – akarva, akaratlan – rózsás álmokat szőtt. Álmodott az énekkarról, ahol lánykorában barátnőivel énekelt, vagy a kultúregyletről, ahol szigorú katolikus rendezvényeken vehetett részt a környék fiatalsága, ahol a lányok megmutathatták új holmijaikat, amelyek közül sok az egylet szakkörében készült, ahol a fiatal lányok háziasszonyi ismereteket sajátíthattak el. Valahol sejtette, hogy ezek az ídők már nem ismételhetők meg, de kislányos makacssággal próbálta legalább ezeken az utakon, a rövid pihenők ideje alatt újraálmodni az elmúlt édes élményeket. Ilyenkor szomorúság uralkodot el rajta és könybe lábadtak szemei. Nemcsak az elmúltak miatt. A könnyek valami furcsa újat is jelentettek. A jelen feletti örömet, annak minden keserűségével együtt is. Az örömet, hogy a kislány olyan, amilyen és hogy a fiú az apjára hasonlít. Jó volt ilyenkor arra is emlékezni, amit az emberek, mondtak alkalmanként, ha őket együtt látták. A férjét, őt magát, meg a két gyereket. A gyerekeket nem vitte mindig magával ezekre az utakra, amelyeken az öregek üzletébe szerezte be a szükséges áru egy részét. Alkoholmentes malátasört meg más egyebet. Csak a pihenők közbeni álmodozások miatt és nem is a gyerekek miatt érkezett rendszeresen késve és kellett furcsa apró hazugságokkal mérgeznie az ő tiszta, hívő lelkét, melyeket aztán harmadnapján sietett meggyónni a magastornyú templom egyik sötét fülkéjében. A sörgyár és az otthon közti úton, a dombtetőn, a tüző nap alatt sokszor töprenget azon, hogy mivé is fejlődik az ő kis életük. Az élet, ami a háború szörnyűségéből, a bizonytalan jelenbe sodorta őt és azt az embert,  akit reszketve várt vissza a háborúból. Akit, amikor végre hazatért már, újabb hosszú, szinte kibírhatatlan időre és távolságra és rettentő bizonytalanságba sodorta tőle a politika. Sokszor beszélgetett akkor az Istennel és kérte őt hogy repítse haza az ő emberét. Aztán eljött az idő, amikor már nem szólt Istenhez. Nem remélt és nem várt már semmit, csak élt bele a világba. Örült, amikor, majdnem megnyomorodva, de végre megtért a férfi, akit várt és megpróbált magának elképzelni, hogy milyen is lesz, ha hazatér.

Aztán új szelek fújdogáltak. Az emberek megváltoztak. Az öregek bezárták a boltot. S mert élni kellett, megpróbáltak résztvenni abban, amit igazán egyikük sem értett és tudott azzal azonosulni.

Mint az őszi levél, mely még őrzi magában a nyár erejének színekbe foglalt varázsát, de egy gyenge fuvallattól elszakad tápláló törzsétől és a mélybe vitorlázva az örvénylő folyam magányos hajósa lesz, úgy sodródtak az eseményekkel és lettek tagjai szervezeteknek, melyek szándékait, céljait, eszméit eleinte idegennek, később pedig egyre inkább elviselhetőnek élték meg és lassan beleolvadtak a nagy olvasztótégely elegyébe. Nem ellenkeztek. Nem szóltak, csak élték az életet.  Vigyázva, aggódva nevelték a két gyereket. Jártak vállalati, üzemi rendezvényekre. Könyveket olvastak és filmeket néztek mozikban. Néha színházba is elmentek. Üdültek és nyaraltak. Lassan öregedtek. Aztán felnőttek a gyerekek. Az öregek már régen nem voltak közöttük. Magukra maradtak.  Sokszor nem értették meg egymást, de nem bántak semmit. A nő néha még elmerenget és a kiszikkadt dombtetőre gondolt ilyenkor,  ahol a sörgyárból hazafelé, oly sokszor rövid időre megpihent és elnézte a természetet meg a két gyermeket és ez olyan megnyugtató és szép volt. Később már egyre ritkábban idézte fel a doboldalon történtek képeit. Már nem tudta a szállítóeszköz nevét sem. Aztán elő-előfordult, hogy nem ismerte meg látogatóba érkező gyerekei egyikét vagy másikát. Amikor a férje elment mellőle már nem értett semmit sem. De nem is akart érteni már semmit. Csak nézett, nézett ki a nyitott ablakon és lányát, szőkehajú kislányát, meg virágokat, kiszáradt csigahéjakat, apró kavicsokat gyűjtögető fiát látta. Megszomjazott. Kinyújtotta a kezét, hogy a jégtörmelékkel teli faládából kivegyen egy gyöngyözően harmatos hideg nektársört.